Hírlevél

 

 

Támogatóink:



Partnereink:


 


 


 

 

Nemzeti Színház

EGYSZER ÉLÜNK AVAGY A TENGER AZONTÚL TŰNIK SEMMISÉGBE

angol nyelvű szinkrontolmácsolással

Helyszín
NEMZETI SZÍNHÁZ, Nagyterem
Időpont
2011. december 3. 19:00
Időtartam
220', két szünettel
Jegyek
3800 Ft; 3000 Ft; 2400 Ft; 2100 Ft; 1800 Ft 
061 373 0964; 061 373 0996
andrea.bossak@nemzetiszinhaz.hu
edit.horvath@nemzetiszinhaz.hu

fotó: Gordon Eszter
Galéria►

A 2010/2011-es színházi évad vitán felül legfontosabb előadása volt Magyarországon az Egyszer élünk… A Nemzeti Színház monstre előadása az 1950-es években játszódik, amikor is egy kis magyarországi falu teljes színjátszókörét deportálják, mert bortány tör ki egy klasszikus daljáték, a János vitéz kultúrházi előadásakor. Mohácsi János rendezése a reális szituáció felvázolása után egymásba folyat teret, időt és külöféle létállapotokat, egyszerre vet számot a nagy nemzeti sztereotípiákkal 21. századi továbbélés lehetőségeivel.

Az előadást 2011-ben hat kategóriában jelölték a Színikritikusok Díjára (legjobb új magyar dráma, legjobb előadás, legjobb rendezés, legjobb jelmez, legjobb színházi zene, legjobb férfi mellékszereplő). A legjobb előadásnak és a legjobb férfi mellékszereplőnek (Kulka János) járó díjat el is nyerte az előadás.

Szereplők

Bánfalvi Eszter, Dénes Zsolt, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gerlits Réka, Hevér Gábor, Hollósi Frigyes, Kulka János, László Attila, László Zsolt, akranczi Zalán, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Alföldi Róbert, Szabó Zoltán, Szarvas József, Szatory Dávid, Tompos Kátya
 

Díszlet

Khell Zsolt

Jelmez

Remete Kriszta

Zene

Kovács Márton

Zenei munkatárs

Komlós Zsuzsa

Fény

Bányai Tamás

Koreográfus

Bodor Johanna

Dramaturg

Mohácsi István, Perczel Enikő

A rendező munkatársa

Kolics Ágota, Tüű Zsófia

Zenekar

Kovács Márton, Rozs Tamás, Csíkvár Gábor, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos, Sebesi Tamás, Bárány Tibor

Írta

Mohácsi István–Mohácsi János–Kovács Márton

Rendező

MOHÁCSI János

Az előadásban a János vitéz című daljáték zenei részletei hangzanak el. Ennek zenéjét Kacsoh Pongrácz, szövegkönyvét Bakonyi Károly, verseit Heltai Jenő írta.
A színpadi mű feldolgoz Mong Attila János vitéz a Gulágon című könyvében leírt történelmi eseményekből.

1946, Lovasberény. A falusiak a János Vitézt adják elő, a részeg oroszok viszont elkezdik molesztálni a nőket. Verekedés tör ki, aztán néhány előadót elhurcolnak. Tündérországból egyenesen Szibériába. Egy megdöbbentő, igaz történeten alapuló darab szerelemről, hazaszeretetről, vakhitről, a 20. századi Magyarországról. Ahol egy rózsaszál szebben mesél, ahol az élők emlékeznek, ahol a haza még Tündérországnál is szebb, és ahol a hihetetlen mindig valósággá válik. Ahol élned, halnod kell – kivéve, ha az ország vagy más ország diktátorai másképp döntenek.

Az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című ’zenés katonadolog’ a Színházi Kritikusok Céhe gálaestjén az idei év legjobb előadásának járó elismerést kapta.

A perspektívát, amelyből önmagukra, a színházra, egész kortárs Magyarországunkra tekintenek, pontosan eltalálták. Két olyan dologtól mentes az alaphang, amely lehetetlenné tenné a tárgyilagos látásmódot, a helyzet szemrevételezését. Az egyik a nosztalgia, a másik az önsajnálat; az a hang, amelyben a színház magát áldozatnak tekintené, így köldöknézővé válna, s önmaga iránti nosztalgiával szólalna meg. A nosztalgia torkát, úgymond, az vágja el, ahogyan a sokféle idővel játszik az előadás, összekeveri, egymásra másolja, a jelen, a múlt és a mesei-transzcendens örökkévalóság együttes érzését kelti. Az önsajnálatot pedig az önirónia, a folyamatos elidegenítés tartja távol. E hang, e nézőpont megtalálása az előadás titka. Nem ítél el, és nem fogad el. Pusztán megszemlél, szemügyre vesz. Felmutat, ha tetszik.” (Tompa Andrea, Színház)

Aligha van olyan magyar család, amelynek rokonságából valaki ne került volna valamelyik szovjet büntető-nevelőtáborba, a Gulágra. […] A hazajöttek hosszú évekig még a legközelebbi hozzátartozóiknak sem beszéltek az átéltekről, hivatalosan gyanús elemnek számítottak, társadalmi beilleszkedésük nagyon nehezen ment, és teljes rehabilitációjuk évtizedeket késett. S hogy miért vitték el őket? Legtöbbjüket olyan tettekért, amelyek ürügyül szolgáltak a kommunizmus, a kommunista párt, a szovjet hadsereg, illetve birodalom elleni összeesküvés, támadás többnyire koholt vádjainak megfogalmazására, a példastatuálásra, az egypártrendszer akadályainak radikális felszámolásához szolgáló precedensteremtésre. […] Mohácsiék többszörös áttétellel dolgozták fel témájukat. Megtartották a történet valóságos alapját, de azon túllépve, érvényességét metaforikussá tették. Darabjaik többségénél a történetmesélés nem egy lineáris folyamat pontos lekövetése, hanem e folyamat jelentős helyzeteinek, állapotainak kiemelése és felnagyítása. E helyzeteket koncentrikus körös szerkezetben kitágítják és/vagy elmélyítik.” (Nánay István, Revizor)